Jack Kerouac - Úton

"Az új-mexikói Las Crucest éjszaka hagytuk el, és hajnalban érkeztünk Arizonába. Arra ébredtem az igazak álmából, hogy alszik körülöttem a társaság, akár a tej, és a kocsink Isten tudja, hol áll, mert a párás ablakon kilátni nem lehetett. Kiszálltam. Mennyei napkelte fogadott, hűvös halványrózsaszín levegő, vöröslő hegyoldalak, smaragd levegő a völgy aljában, harmat és arannyal szegett átvonuló felhők látványa, a földön ürgelyuk, kaktusz, meszkitócserje. Rajtam volt a vezetés sora. Odébb toltam Deant meg a gyereket, behúztam a tengelykapcsolót, és gurultam le a hegytől, hogy a benzin ne fogyjon. Így értünk az arizonai Bensonba. Eszembe jutott, hogy Rocco bátyámtól nemrég kaptam születésnapomra egy négydolláros zsebórát. Beálltam a benzinkúthoz, és megkérdeztem a kutast, tudja-e, hol a zaci Bensonban. Ott volt a kút mellett éppen. Bekopogtam, a becsüs kikelt az ágyából, és egy pillanat múltán egy dollár ütötte a markomat. Bele is mérettem a tartályba mindjárt. Tucsonig elégnek látszott. Hanem abba a percben mordályos rohamrendőr bukkant elő és a jogosítványomat kérte. - Annak van, hátul - hárítottam el. - Dean meg Marylou ott aludt a pokróc alatt. A rohamrendőr beszólt Deannek, hogy szálljon ki, majd előrántotta a mordályát, és ránk rivallt: - Kezeket fel! - Eppillanat - hallottam Dean mulatságosan síri hangját a kocsi mélyéből -, csak a kapukulcsom kilóg. Eppillanat. - Még a rohamrendőr is majdhogy el nem mosolyodott. Dean sárosan rongyosan, szentségelve, vakarózva kászálódott ki a kocsiból, és előkereste a jogosítványát meg a kocsi iratait. A rohamrendőr közben a csomagtartónkat tárta fel, de sem ott, sem a papírjainkban nem talált semmi hibát.

- A szokásos vizsgálat - mosolyodott ránk végül. - Mehetnek. Benson barátságos város másképp. Ha megreggeliznénk benne, még itt is maradnánk.
- Hátigenhátigenhátigen - hadarta Dean, és meg sem hallotta a rendőrt, csak ült a kormányhoz, és kikunkorodott a kút mellől. Megkönnyebbülten sóhajtottunk. A rendőrség persze gyanakvó, ha pénztelen legények új kocsiban érkeznek, és nyomban a zacit keresik. - Okoskodnak mindig - állapította meg Dean -, bár ez tisztességesebb volt, mint az a görény Virginiában. Meg akarják tölteni a helyi harsona rendőri rovatát mindenképp, és azt hiszik, az átmenő forgalmat chicagói banditák bonyolítják. Nincs jobb dolguk. - Robogtunk Tucson felé."

Azonban Terryre meg énrám éhezés várt, ezért reggel a nyakamba vettem a környéket, és gyapotszedés irányában tudakozódtam. Mindenki az országút túlsó felén, a sátrunkkal szemben elterülő gazdaságot ajánlotta. A gazda ki is jött a szavamra a konyhából az asszonyok közül, és meghallgatta kérésemet, de figyelmeztetett, hogy három dollárt csak akkor fizet napjában, ha a száz fontra valót megszedem. Már láttam magamat, amint a napi háromszáz fontot megszedem, és felcsaptam. Hosszú vászonzsákokat hozott elő a pajtából, és a kezembe nyomta azzal, hogy hajnalban megkezdhetem a szedést. Lelkesen rohantam vissza Terryhez. Az országúton egy szőlőszállító teherautó a szemem előtt bakkant akkorát, hogy a szőleje fürtszám hullt a forró aszfaltra. Felszedegettem, és hazavittem. Terry örült. – Segítünk neked Johnnyval.
– Ugyan! – méltatlankodtam. – Szó se lehet róla!
– Nem tudod te, mi a gyapotszedés. Majd én megmutatom.

Elköltöttük a szőlőt, este aztán Rickey megjelent egy kenyérrel, egy font vagdalt hússal, és pikniket csaptunk. A szomszédos nagyobb sátorban oklahomai gyapotszedő család lakott. Öregapjuk székben ült a sátor előtt naphosszat, mert vén volt már a dologra, de a fia meg a lánya meg a gyerekeik hajnalonta libasorban átmentek az én gazdám földjére, és munkához láttak. Másnap hajnalban velük tartottam én is. Elmagyarázták, hogy a gyapot hajnalban a harmattal súlyosabb ezért a szedése jobban fizet, mint délután. Ha így volt, ha nem, ők dolgoztak hajnaltól napestig. Öregapjuk még a harmincas években a nagy aszály idején jött el Nebraskából – amelynek porfellegéről az én montanai cowboyom mesélt –, és a rozoga teherautóján hozta a családját is mind. Azóta Kaliforniában élnek, és dolgoznak örömest. Az öreg fia tíz éve négyre szaporította a gyermekeinek számát, némelyikje már szedhette is a gyapotot. Az eltelt időben a Simon Legree-féle gyapottáblák földhözragadt szegénysége után tisztes szegénységbe jutottak, többet nem mutathattak fel. Hanem a sátrukra igen büszkék voltak.
– Visszajárnak-e Nebraskába?
– Minek? Nincs ott semmink. Itt meg előbb-utóbb veszünk egy lakókocsit.

Nekiereszkedtünk a szedésnek. Gyönyörű munka volt. Az úton túlról idelátszottak a sátrak, az aszalódó barna gyapottáblák a hegyek folyóágyakkal szabdalt lábáig, azokon túl meg a Sierra havas csúcsai fénylettek a kék reggeli levegőben. Mennyivel szebb munka, mint a Fő utca déli végében mosogatni! Azonban a gyapotot szedéséhez nem értettem. Sokáig elpiszmogtam, amíg kikiemeltem a szöszt ropogó palástjából – a többiek csak fogták, és kicsippentették. Megvéreztem az ujjam hegyét. Vagy kesztyű kellett volna, vagy tapasztalat. Egy öreg fekete házaspár is dolgozott velünk a táblán, olyan istenálotta türelemmel, mint az ükeik valamikor a polgárháború előtt Alabamában. Egyenletesen haladtak, kékesfeketén a soraik közt. A zsákjuk telt szépen. Nekem megfájdult a hétam, de letérdelnem is gyönyörűség volt erre anyirkos barna földre. Ha pihenni kívántam, megpihentem úgy, hogy az arcomon is ráhajtottam. Madarak zenéje szólt hozzá. Úgy éreztem, megtaláltam hivatásomat. Holott Johnny szaporábban dolgozott nálam – Terry meg kétszer olyan szaporán! Messzi előttem jártak, és ott hagyták a szépen megszedett szöszt halomban – Terry takaros halmokat rakott, Johnny gyermetegeket. Szomorú szívvel gyömöszöltem a zsákomba. Miféle családfő vagyok én? A tulajdon éhes számat megtömi nem bírnám, nemhogy az övékét! Velem dolgoztak estéig. Nap vörösödtével együtt ballagtunk vissza a tábla végébe, ott ráraktam a zsákomat a mázsára. Ötven fontot nyomott, így aztán nem kaptam többet másfél dollárnál. Egy oklahomai srácnak kölcsönkértem a bringáját, és elszaladtam vele a 99-es úton a fűszeresig, vettem spagettikonzervet, húspogácsát, kenyeret, vajat, kávét, süteményt, és a kormányon vittem vissza zacskóban. LA-nek tartó forgalom söpört szembe, friscóiak dudáltak rám hátulról. Nagy káromkodások közepette tekitettem fel a sötét égre, úgy fohászkodtam Istenhez szerencséért, hogy külömb megélhetést nyújthassak a pöttyeimnek. Meghallgattatásomnak azonban semmi jelét nem adták föntről.
Lehetett volna több eszem. Lelki békességemet Terry állította helyre – a tábori kályhán megmelegítette az ételt, és mondhatom, felségesebb vacsorára nemigen emlékszek, olyan álmos és olyan elcsigázott voltam. Sóhajtoztam, mint valami vén fekete gyapotszedő, aztán hanyatt dőltem az ágyon, és elszívtam egy cigarettát. Kutyák ugattak odakinn a hűvös éjszakában. Rickey meg Ponzo esti látogatásai elmaradtak. Nem is bántam. Terry mellém kucorodott, Johnny rám ült, és állatokat rajzoltak a jegyzőkönyvembe. Sátrunk fénye messzi világított a rémisztő síkságon. A fogadóban cowboy-zene pengett, és bánatot terített rá. Azt sem bántam. Megcsókoltam Terry-t, és eloltottuk a lámpát.

A hajnali harmat alatt megroskadt a sátor. fogtam a törölközőmet meg a fogkefémet, és átmentem a motel mosdójába, majd visszatérvén fölrántottam térdeplésben meghasadozott nadrágomat, amelyet Terry még az este így-úgy megvarrt, aztán Johnny foszló szalmakalapját csaptam a fejembe, úgy vágtattam át a szákommal az országúton.

Nemigen kerestem másfél dollárnál többet napjában. Éppen csak annyira futotta, hogy este biciklivel megrodulhassak a fűszeresnél. A napok pedig peregtek. Már el is felejtettem keleti életemet, Deant, Carlót meg a viszontagságos országutat. Johnnyval sokat játszottam. Szerette, ha földobom, sztán lehuppanhat az ágyra. Terry mellettünk varrogatott. A természet gyermeke lettem, éppolyan, amilyennek Patersonban megálmodtam magamat. Azt beszélték, hogy Terry férje visszatért Sabinalba, és igen feni rám a kést. Hadd jöjjön, gondoltam. Egyik éjjel az oklahomaiak a fogadóban megvadultak, egyiküket a fához kötözték, és husánggal szarrá verték. Úgy aludtam, hogy csak reggel hallottam a dolog felől, de aattól fogva bekészítettem én is egy husángot az ágyunk mellé, ha netán az jutna eszükbe, hogy mi, mexikóiak összerandítjuk a lakókocsi-táborukat. Engem persze mexikóinak néztek. Nem is tévedtek nagyot.

Közben október lett, és az éjszakák hidegre fordultak. Az oklahomai családnak volt fafűtéses kályhája, és bevackolódtak télire. Nekünk semmink nem volt, csak a fizetni való sátorbérletünk. Kénytelen-kelletlen úgy döntöttünk Terryvel, hogy odébbállunk. – Menj vissza a családodhoz – biztattam keserűen. – Csak nem képzelted, az isten szerelmére, hogy egy ekkora gyerekkel sátorban kitelelünk! Szegény máris fázik. – Terry sírt, mert úgy éretette, hogy anyai ösztönét ócsárlom, pedig igazán nem volt szándékomban. Amikor egy borús délutánon Ponzo kilátogatott a teherautóján, megbeszéltük, hogy puhatolózunk a családnál, de hogy engem meg ne lássanak, megvárom az eredményt kinn a szőlőben. El is indultunk. Hanem a kocsi félúton lerobant, és éppen akkor zuhogni kezdett. Egy darabig ültünk benn, és káromkodtunk, aztán Ponzo kiszállt, és az esőben megbütykölte a szekeret. Jó gyerek volt ez a Ponzo mégiscsak. Beígértünk egymásnak egy nagy dajdajt. Hamarosan be is vágódtunk Sabinalban, a mexikói negyedben egy rongyos kocsmába, és egy óra hosszat vedeltük a sört. Végeztem a gyapot-rabszolgasággal. Húzott vissza a magam élete. Földobtam a nénémnek egy levlapot, és kértem, hogy eresszen utánam ötven dollárt.

Aztán elindultunk Terryék családi vityillójának, a szőlőskertek közt vezető régi úton. Besötétedett, mire odaértünk – azaz engem egy negyed mérfölddel előbb letettek, és maguk mentek. Láttam, hogy fény dől ki, amint benyitnak. Terry hat bátyja gitározott és énekelt. Az öreg borozott. Hallottam aztán az énekszón áttörő veszekedést. Lekurvázták Terry-t, amiért otthagyta a mihaszna férjét, elutazott LA-be, és nyakukba varrta Johnny-t. Terry apja vitte a szót, de utoljára csak a kövér bánatos barna édesanyjának lett igaza, mint a világ röghözkötött nagy népei körében mindenütt, és Terry-t visszafogadták. Bátyjai vidám dalokra zendítettek, én meg csak vacogtam a pásztás októberi esőben, és kémleltem a házat a szőlőskerten át

2008-01-11