Isaac Asimov - Az istenek is

vissza normál verzió

Isaac Asimov - A Hold tragédiája
(Isaac Asimov: The Tragedy of the Moon
Doubleday and Company, New York, 1973.)

A 15. fejezet, a Számszerűen egy részlete.

Ez hát a helyzet; valahogyan át kell vészelnünk baj nélkül - de hogyan? Számomra az egyetlen lehetséges válasz: a technika további, de okosabb alkalmazásával. Nem mondom, hogy ez biztosan segít, de azt igenis mondom, hogy semmi más nem segíthet.

Mindenekelőtt úgy látom, hogy folytatnunk, bővítenünk és mélyítenünk kell a számítógépek felhasználását a társadalomban.

Megbotránkoztató a gondolat? Miért?

Azért, mert a számítógépek lelketlenek? Mert nem emberként bánnak az emberrel, hanem puszta lyukkártyaként (vagy elektronikus megfelelőjeként)?

Nos, tessék jól ide figyelni! A számítógép senkivel nem bánik sehogyan sem! A számítógép matematikai eszköz, amelyet adatok tárolására és kezelésére hoztak létre. A felelősség azoké az emberi lényeké, akik beprogramozzák és kezelik - s ha olykor mögéje rejtőzőnek, hogy leleplezzék saját alkalmatlanságukat, ez inkább az ember hibája, mint a számítógépé, nem?

Persze azt mondhatná valaki, hogy ha nem lehetne a számítógéppel takarózni, akkor a felelősök napfényre kerülnének, és kénytelenek volnának rendesebben bánni mindannyiunkkal.

Nehogy az higgyék! A közigazgatás idiotizmusának, a hivatalos gépezet kíméletlenségének, a kisstílűbürokrácia igazságtalanságának és zsarnokságának sokkal nagyobb a múltja, mint a számítógépnek. És a jövője is nagyobb lesz, ha lemondunk a számítógépről.

No persze ha emberi lénnyel van dolgunk, mindig lehet beszélni és rábeszélni - ami azt jelenti, hogy az intelligens és jól fogalmazó ember előnyhöz jut azzal szemben, akinek ugyanúgy igaza van, csak történetesen primitív, zavart vagy ijedt. Vagy esetleg meg lehet változtatni a hivatalos döntést néhány odacsúsztatott bankóval, egy viszontszívességgel vagy egy befolyásos ismerős telefonjával. Ebben az esetben az jut előnyhöz, akinek vagyona vagy tekintélye van.

De ez baj, ugyebár? Hiszen oly fennen hirdetjük a szenvtelen pártatlanságot! A törvényeket, hangoztatjuk, részrehajlás nélkül kell végrehajtani. A törvény, állítjuk, nincs tekintettel az egyes személyekre. Ha ezt komolyan gondoljuk, akkor tárt karral kellene fogadnunk a számítógépet, amely a társadalom előírásait úgy hajtja végre, hogy sem hízelgés, sem vesztegetés nem ingathatja meg! Természetesen a helyzetek egyénenként változhatnak, de minél sokoldalúbban programozzák be a számítógépet, annál jobban számításba tudja venni az egyéni különbségeket.

Elveszítjük egyéniségünket a (számító)gépesített társadalomban? Emberektől számokká válunk?

Sajna, nem lehetünk emberek fogódzók nélkül.

Mindannyiunknak megvan és meg is kell hogy legyen a kódja. Ha olyasvalakivel hoz össze sors, aki elszántan titkolja a nevét, valamilyen leírással utalunk rá, teszem azt: "az a vörös hajú, bibircsókos pacák". Végül lerövidítjük "Bibircsókosra". Az idő és az egymás utáni nemzedékek aztán átalakíthatják "Birtsókká" vagy hasonlóvá, és ki tudja, talán még arisztokratikus névnek is számít.

Más szóval, igenis kódolva vagyunk. Legfeljebb annak az alig maroknyi embernek lehetünk "személyek", akik nap nap után érintkeznek velünk. Mindenki más csak a kódunkat ismeri. A kérdés tehát nem az, hogy legyen-e kódunk, hanem hogy egyértelmű legyen-e a kód.

Ez nagyjából megfelel a szám és a név közti különbségnek. A legtöbb ember szemlátomást azt hiszi, hogy a szám sokkal hitványabb, mint a név. A név valahogy személyes és gyengéd, a szám viszont személytelen és rosszindulatú.

Jól ismerem ezt az érzést. Történetesen imádom a saját nevemet, és mindig nagy hűhót csapok, ha hibásan írják vagy ejtik (ami könnyen megesik). De megvannak rá a mentségeim. Először is a nevem módfelett egyéni! Amennyire tudom, én vagyok az egyetlen Isaac Asimov a világon; az Egyesült Államokban bizonyosan. Továbbá, ha valaki nem ismer engem, de a nevemet igen, az csak annak köszönhető, amit én magam, személyesen végeztem az életben.

Mégis, vannak hátrányai. Szokatlan az írása és szokatlan kiejtése, s több órának rémlik az idő, amit évente eltöltök azzal, hogy megpróbálom legalább megközelítően pontos kiejtésére.

Nem férne rám egy egyszerűbb és könnyebben kiejthető név?

De akkor elsüllyednék a nevek tengerében! Biztosan sokan vannak, akik többre tartják a nevet a számnál, de olyan nevük van, mint Fred Smith, Bob Jones vagy Pat McCarthy. Mindegyik néven miriádok osztoznak! Miféle valóságos értéke van az olyan hangkombinációnak, amely számtalan példányban létezik? Képzeljük csak el, hogy a tévedések micsoda tömegét idézhették már elő az ilyen névazonosságok - kezdve ott, hogy másnak küldték el a számlát a vevő helyett, addig, hogy mást végeztek ki a bűnös helyett.

A számok is nevek - de egyértelmű nevek! Ha megfelelően vannak szétosztva, soha többé nem kell a névazonosságokkal vesződni. Minden egyes szám-név a maga nemében egyedülálló lehetne az egész földkerekségen, időtlen időkig. És mind egyformán könnyen kiejthető és leírható volna.

Természetesen különbséget kellene tennünk az ember hivatalos kódja és személyes neve között. Ma is előfordulhat, hogy valakinek mondjuk Montmorency Quintus Blodgett a neve, és egyetlen vele kapcsolatos dokumentum sem érvényes, ha saját kezével betűről betűre nem körmöli alá ezt a nevet - barátai mégis hívhatják Mukinak! Ha van egy hivatalos számunk, ez nem jelenti azt, hogy úgy fognak szólítani is.

Csak legyen nyilvántartásban az a szám! Legyen egyértelmű. Legyen hozzáférhető. Legyen számítógépen könnyen tárolható és feldolgozható. A személy sokkal inkább személyiség lesz, hiszen mindig elérhető lesz valami, ami egyértelműen és kiirthatatlanul ő maga, ahelyett hogy értelmetlen nevét bizonytalanul ismerné pár tucat ember.

Ami azt illeti, a számok napjai már ránk köszöntöttek, habár nagyon primitív módon. És azért vannak itt, mert ragaszkodunk hozzájuk. Ragaszkodunk ahhoz, hogy évről évre jobban megterheljük a postát, tehát irányítószámok kellenek a gyors kézbesítéshez. Mint igazi képmutatók, keservesen panaszkodunk az irányítószám miatt, de ugyanolyan keservesen panaszkodnánk, ha megszűnnének, és - szükségszerűen - lelassulna a küldemények kézbesítése!

És ugyanígy: távolsági beszélgetéseink meredeken emelkedő száma, meg az, hogy az emberek nem hajlandók telefonkezelőnek menni (sem akkora telefondíjat fizetni, amelyből a telefontársaságok kezelőket csábíthatnának a kapcsolótáblákhoz), szükségessé teszi a körzeti hívószámokat.

És ami a társadalombiztosítási számokat illeti, próbálják csak nélkülük megszervezni az adóztatást!

Most persze azt akarják mondani, hogy : "Kinek hiányzik az adóztatás?" - és jaj, ha tudnák, milyen együttérzéssel hallgatom! Adóim összege évről évre egy nagyságrenddel magasabb, mint amennyit legmerészebb álmaimban (doktorálásom idején) összes jövedelmemnek elképzeltem - és úgy fizetem ki, mintha a fogamat húznák.

Az adókat mégis kivetik, mindenki tiltakozása ellenére, mert feltétlenül megköveteli - mindenki! Megköveteljük, hogy az állam fenntartson különböző költséges szolgáltatásokat, s ehhez tetemes és bonyolult adózás szükséges. Megkövetelni a szolgáltatást, de panaszkodni, hogy fizetni kell érte - ez képmutatás, ha értik az ellentmondást, és gyengeelméjűség, ha nem.

Legfőbb és legköltségesebb követelésünk az, hogy az állam tartson fenn egy óriási, a lehető legfejlettebb és legköltségesebb haderőt, hogy megvédelmezzen bennünket, a leggazdagabb és leghatalmasabb nemzetet az irigy külföldi hordáktól.

Tessék? Hogy ön nem követeli ezt? És ön sem? Talán azért, gondolom, mert önök és én antimilitaristák vagyunk, s hiszünk a békében és barátságban. De úgy áll a helyzet, hogy az amerikai nép nagy többsége szívesebben ad pénzt a fegyverre, mint bármi másra. Ha nem hiszik, nézzék meg a kongresszusi szavazások jegyzőkönyveit; és ne feledjék, hogy a szenátorok és képviselők zöme álmában sem akarná kihívni választói hangját, kockára tenni becses tisztségét.

Igen, önök síkra szállnak az állami kiadások csökentéséért. Én is síkra szállok érte. Csak az a bökkenő, hogy önök is, meg én is, meg a többiek is mind csak azokon a területeken akarjuk csökkenteni őket, ahol sem érzelmileg, sem anyagilag nincsen kárunkra. Ahogy a képmutatóknál természetes...

És ha mindannyian mérsékletért kiabálunk, de közben könyékig nyúlunk a húsosfazékba, nem lesz mérséklet mindaddig, amíg technikai civilizációnk megmarad stabilnak.

Nomármost, ha megkövetelünk nagyszabású és költséges állami tevékenységeket, és ennélfogva elvárjuk, hogy a kormány évente körülbelül negyedbillió dollárt szedjen be az általában vonakodó adófizetőktől, akik semmi hazafiatlant nem látnak az adócsalásban, akkor nehéz helyzetbe hozzuk a kormányzatot.

Ennek a nehéz helyzetnek köszönhető, hogy az adóhivatal munkája a legnépszerűtlenebb az egész országban (és őszintén bevallom, hogy magam is szívemből utálom őket - mivel barátommal ellentétben, igencsak képes vagyok a gyűlöletre). Ez az utálatos munka azonban alapvető fontosságú, s a társadalombiztosítási számok meg a számítógépek nélkül egyáltalán nem lehetne elvégezni.

Mivel a munkát úgyis el kell végezni, tegyük kevésbé utálatossá! És szerintem a megoldás egy országos számítógép adatbank létrehozása volna, állami irányítás alatt (elkerülhetetlenül), amely rögzíti minden személyről minden kideríthető információt az Egyesült Államokban (vagy a világon, ha valaha is eljutunk arra az értelmi szintre, hogy világállamot hozhassunk létre).

Én nem szomorú beletörődéssel vagy riadt aggodalommal várom ezt, hanem sóvárogva!

Azt szeretném látni, hogy minden ember kapjon egy hosszú és bonyolult azonosító kódot, amelyben különböző jelek képviselik korát, jövedelmét, képzettségét, lakásviszonyait, foglalkozását, családja nagyságát, kedvteléseit, politikai nézeteit, szexuális ízlését, mindent, amit egyáltalán kódolni lehet. Szeretném, ha mindezeket a kódokat rendszeresen naprakész állapotban tartanák, folyamatosan regisztrálnának minden születést, minden halálesetet, minden címváltozást, minden új munkahelyet, minden új képesítést, minden letartóztatást, minden betegséget. Természetesen a kódolás kijátszására vagy meghamisítására irányuló minden kísérlet egyértelműen társadalomellenes volna, s ennek megfelelő elbánásban, büntetésben részesülne.

Nem jelentené-e az ilyen kódolás a magánéletbe való beavatkozást? Persze, dehogynem, de minek ezt előhozni? Azt az ütközetet régen elveszítettük már. Amikor beleegyeztünk magába a jövedelemadóba, jogot adtunk a kormánynak, hogy megtudja, mekkora a jövedelmünk. Amikor megköveteltük, hogy jövedelemadó legyen méltányos, adjon lehetőséget a levonásokra az üzleti kiadások és veszteségek, a közterhek, a devalváció és ki tudja, még mi miatt, rákényszerítettük a kormányzatot, hogy mindezzel foglalkozzon; hogy belenézzen minden kitöltött csekkünkbe, beleüsse az orrát minden éttermi vacsoránkba, beletúrjon minden iratunkba.

Nem szeretem! Rühellem és neheztelek miatta, ha úgy bánnak velem, mintha bűnös volnék mindaddig, amíg be nem bizonyítom ártatlanságomat. Rühellek egyenlőtlen harcot vívni egy intézménnyel, amely egyszerre vádlóm és bírám.

Mégis szükséges! Rólam mind ez ideig nem derült ki más, mint túlfizetés, így hát mindig csak visszatérítést kaptam - de úgy tudom, nem ez az általános. Az adóhivatal mindenkinek kiforgatja a zsebeit, hogy összegyűjtse a kormányt jogosan megillető dollármilliókat.

Nos, mi lenne, ha mindannyian részletesen kódolva lennénk, és az egész kódtömeget számítógépek kezelnék? A magánéletünk nem szenvedne több sérelmet, mint eddig, de ezeknek a sérelmeknek a hatása kevésbé lenne észrevehető és bosszantó. Az adóhivatalnak nem kellene turkálnia a dokumentumaink között. Meglennének azok náluk is.

Ami engem illet, én kitűnően érezném magam abba a helyzetben, hogy semmiképpen sem csalhatok - ha más sem csalhat. Legtöbbünknek ez adócsökkenést jelentene.

Tulajdonképpen egy készpénz nélküli társadalmat szeretnék látni. Azt szeretném, hogy minden egy számítógép hitelkártya-rendszerben bonyolódjon. Azt szeretném, ha minden méretű és fajtájú ügylethez, a General Motors megvételétől az újságvásárlásig ezt a hitelkártyát kellene használni, tehát a pénz mindig elektronikusan íródna át egyik számláról a másikra.

Mindig mindenki tudná, mekkora a vagyona. Az állam pedig minden tranzakcióról levehetné a maga részét, és minden év végén elvégezhetné a pozitív vagy negatív korrekciókat. Nem csalhatnánk, de nem is bosszankodnánk.

De hiszen ez a magánügyekben való szoglászás lehetővé teszi, hogy a kormány könyörtelenül a kezében tartson és elnyomjon bennünket, vagy nem? Összeegyeztethető ez a demokráciával?

Az igazság az, hogy soha egyetlen kormány sincsen híjával azoknak a módszereknek, amelyekkel az embereket kordában tarthatja. Nem kell hozzá számítógép, kódolás, dossziék! Az emberiség történelme a zsarnokság, az elnyomó uralom története, s a legelnyomóbb, legzsarnokibb kormányzatok jó néhánya gyenge lábon állt technika dolgában.

A spanyol inkvizíció vajon számítógépekkel nyomozott az eretnekek után? Hát a New England-i puritánok? A genfi kálvinisták?

Voltaképpen olyan kormányzatot volna nehéz találni, amely nem elnyomó. Még a legszelídebb, legliberálisabb kormányzat is, ahol a polgári szabadságjogokat általában a legszigorúbb tiszteletben tartják, tüstént elnyomóvá alakul, mihelyt veszélyes helyzet alakul ki, mihelyt fenyegetve érzi magát. Ezt a legkisebb nehézség nélkül megteszi, s úgy gázol át a törvényes korlátokon, mintha ott se volnának.

(...)

Ez a kulcsszó: a félelem. Minden elnyomás kiváltója a félelem. Ha nem az általános félelem, akkor a zsarnoké, aki saját biztonságát félti.

Ha nem rendelkezik részletes információval népéről, a kormányzat csak úgy érezheti biztonságban magát, ha mindenkit elnyom. Információ híján a kormányzatnak biztosra kell mennie, reagálnia kell a rémhírekre és gyanúkra, és keményen le kell csapnia mindenre, nehogy őt érje csapás! A legszörnyűbb zsarnokság a rettegő zsarnoké.

Ha a kormányzat töviről hegyire ismeri népét, nem kell fölöslegesen félnie; tudni fogja, kitől féljen. Lesz elnyomás, hogyne lenne, hiszen sohasem volt még kormányzat, amely ne nyomta volna el azokat, akiket veszélyesnek tekintett; de az elnyomásnak nem kell olyan általánosnak, olyan tartósnak, olyan erőszakosnak lennie. Más szóval, odafenn kevesebb lesz a félelem, és ezért odafenn több lesz a szabadság.

És nem lehet, hogy a kormányzat csak úgy heccből lesz elnyomó, ha hozzájut a számítógépek kínálta lehetőséghez? Nem, hacsak nem elmebeteg. Az elnyomás ellenségeket és összeesküvőket szül, és akármilyen hatékonyan lehet is harcolni ellenük a számítógép segítségével - minek, ha nem muszáj?

Továbbá, a lakosság részletes ismerete hatékonyabbá teheti azokat az állami szolgáltatásokat, amelyeket most is megkövetelünk. Nem várhatjuk el a kormánytól, hogy intelligensen viselkedjék, ha nem tudja minden pillanatban, hogy mit művel, és hogy pontosan mit várnak el tőle. A szolgáltatásért először is fizetnünk kell, mint minden adófizető tudja; de aztán a hasznos és hatékony szolgáltatást azzal kell megfizetnünk, hogy cserébe információt adunk magunkról.

De ez sem újdonság. A tízévenkénti népszámlálás az idők során egyre összetettebb, egyre sokoldalúbb lett, nagy örömére az üzletembereknek és a köztisztviselőknek, aki megtalálja benne azt az információt, amelyhez reagálása igazodhat. Nos, én csak azt javaslom, hogy ne álljunk meg félúton. Vigyük ezt a végsőkig.
2008-01-11

Ezt a művet Creative Commons Nevezd meg!-Ne add el!-Így add tovább! 2.5 Hungary Licenc alatt tették közzé.