George Orwell - 1984 (részlet) A lány azonban még mindig egyedül ült az asztalnál, mikor Winston hozzájutott a tálcájához, s elindult feléje. Mintha csak véletlenül indult volna abba az irányba, helyet keresve valamelyik asztalnál a lány közelében. Már csak háromméternyire lehetett tőle. Két másodperc múlva leül melléje. S ekkor a háta mögött egy hang a nevén szólította: Smith! - Úgy tett, mintha nem hallaná. - Smith! - ismétlődött meg, most már hangosabban. Hiába. Vissza kellett fordulnia. Egy Wilsher nevű szőke hajú, ostoba képű fiatalember invitálta mosolyogva az asztalához, pedig alig ismerte. A meghívást veszélyes lett volna visszautasítani. Ha már nevén szólították, nem mehet tovább, nem ülhet le egy magányosan ülő lány asztalához. Túlságosan feltűnő lenne. Barátságos mosollyal leült hát Wilsher mellé. Az együgyű szőke arc felragyogott rá. Winston legszívesebben csákánnyal vágott volna bele. A lány asztalánál lévő helyeket néhány perc múlva elfoglalták. Aztán, mintha eszébe jutott volna valami, mikor a csípőjéhez ért, benyúlt az overallja zsebébe, és előhúzott egy kis tábla csokoládét. Kettétörte, és az egyik felét Winstonnak adta. Mielőtt még a kezébe vette volna, Winston már a szagáról érezte, hogy nem mindennapi csokoládé. Fényesfekete volt, s ezüstpapír borította. A fejadagként járó csokoládé tompabarna, morzsolódó anyag, aminek olyan az íze, ha egyáltalán ki lehet fejezni ezt az ízt, mint az égett rongy szaga. Valamikor azonban Winston is evett már olyan csokoládét, amilyet most kapott a lánytól. Mikor megcsapta a csokoládé illata, valamilyen emlék kavarodott fel benne. Nem tudta tisztázni, hogy micsoda, de erős, nyugtalanító emlék volt. Az a szörnyű, hogy a Párt elhiteti az emberekkel, hogy a puszta ösztönök, a puszta érzések nem fontosak, s ugyanakkor megfosztja őket az anyagi világ fölötti minden hatalomtól. Ha egyszer a Párt markában vagy, a szó szoros értelmében mindegy, hogy mit érzel vagy mit nem érzel, mit cselekszel vagy nem cselekszel. Így is, úgy is megsemmisítenek, és soha többé nem hall senki sem rólad, sem cselekedeteidről. Tökéletesen kitörölnek a történelem folyamatából. S lám: a csak két nemzedékkel ezelőtt élt embereknek ez még nem látszott volna mindennél fontosabbnak, mert akkor még nem akarták megváltoztatni a történelmet. Saját érzéseik irányították őket, s ezt természetesnek tekintették. Az egyéni viszonylatok voltak a lényegesek, s egy tökéletesen céltalan mozdulatnak, egy ölelésnek, egy könnynek, egy haldoklónak mondott szónak is lehetett önmagában értéke. A prolik, jutott hirtelen eszébe Winstonnak, megmaradtak ebben az állapotban. Ők nem egy párthoz, egy országhoz vagy egy eszméhez ragaszkodnak, hanem egymáshoz. Életében először nem becsülte le a prolikat, s nemcsak tunya erőként gondolt rájuk, amely egyszer életre ébredhet, és megújíthatja a világot. A prolik emberek maradtak. Nem váltak bensőjükben érzéketlenné. Megőrizték egyszerű érzelmeiket, amelyeket ő maga tudatos erőfeszítéssel kényszerült újratanulni. S miközben erre gondolt, eszébe jutott, anélkül hogy az összefüggés nyilvánvalóvá vált volna előtte, hogyan pillantott meg néhány héttel ezelőtt egy leszakított kezet a járdán, s hogyan rúgta be a csatornába, mint valami káposztacsutkát. 2008-01-11

Ezt a művet Creative Commons Nevezd meg!-Ne add el!-Így add tovább! 2.5 Hungary Licenc alatt tették közzé.