TIZENHATODIK FEJEZET
A szoba, amelybe hármukat bevezették, az ellenőr dolgozószobája volt.
- Őfordsága lent lesz egy pillanat múlva. - A Gamma-komornyik ezzel
magukra hagyta őket.
Helmholtz hangosan nevetett.
- Ez sokkal inkább hasonlít egy koffeinkivonatot szürcsölő
összejövetelre, mint valami tárgyalásra - mondta, és elvetette magát a
legfényűzőbb pneumatikus fotelban. - Fel a fejjel, Bernard - tette
hozzá, mert észrevette barátja zöld, szerencsétlen ábrázatát. De
Bernard csak nem vidult fel, hanem válasz nélkül, még csak rá sem
pillantva Helmholtzra, odament és leült a szobában fellelhető
legkényelmetlenebb székre, amelyet gondosan kiválasztott abban a
homályos reményben, hogy ezáltal valamiképp csökkentheti a felsőbb
hatalmak haragját.
Közben a Vadember nyugtalanul körüljárta a szobát, tétova, felületes
kíváncsisággal nézegetve a könyveket a polcokon, a
hangszalagtekercseket és olvasógéporsókat számozott rekeszeikben. Az
ablak alatt az asztalon egy vaskos kötet hevert, amely hajlékony
műbőrbe volt kötve, s hatalmas, arany T-k voltak beleütve. Felvette és
kinyitotta. ÉLETEM ÉS MŰVEM, ÍRTA A MI FORDUNK. A könyvet Detroitban
adta ki a Ford-ismereteket Terjesztő Társulat. Unottan belelapozott a
könyvbe, elolvasott itt-ott egy mondatot, egy bekezdést, és arra a
megállapításra jutott éppen, hogy a könyv nem érdekli, amikor kinyílt
az ajtó, és a nyugat-európai székhellyel működő világellenőr fürgén
besietett.
Mustapha Mond kezet fogott mindhármukkal, de a Vadembert szólította
csak meg.
- Tehát ön nem nagyon kedveli a civilizációt, Vadember úr - mondta.
A Vadember ránézett. Felkészült arra, hogy hazudni fog, szitkozódni,
hogy mogorván válasz nélkül hagy minden kérdést, de mivel az ellenőr
arcának jó humorú intelligenciája biztonságérzettel töltötte el, úgy
döntött, hogy őszintén megmondja az igazat.
- Nem - és megrázta fejét.
Bernard összerezzent, és rémülten bámult. Vajon mit gondol az ellenőr?
Most majd megbélyegzik, mint egy olyan ember barátját, aki azt mondta,
nem tetszik neki a civilizáció - kimondta nyíltan, és az összes ember
közül éppen az ellenőrnek mondta –, rettenetes volt.
- De John! - kezdte. Mustapha Mond azonban egyetlen pillantására
gyászos csendbe burkolózott.
- Persze vannak nagyon szép dolgok is - folytatta a Vadember
beismerését. - Az a sok muzsika a levegőben például...
- "Néha ezernyi csengő hangszer zümmög fülemben, és néha meg hangok."
A Vadember arca kigyúlt a váratlan örömtől.
- Maga is olvasta? - kérdezte. - Azt hittem, senki sem tud arról a
könyvről itt, Angliában.
- Csaknem senki. Én a nagyon kevés olvasó egyike vagyok. Be van tiltva,
tudja. De mivel itt én szabom meg a törvényeket, meg is szeghetem őket.
Méghozzá büntetlenül, Marx úr - tette hozzá, és Bernard felé fordult. -
Amit ön, attól tartok, nem tehet meg. Bernard még reménytelenebb
szerencsétlenségbe süllyedt.
- De hát miért van betiltva? - kérdezte a Vadember. Abbeli izgalmában,
hogy találkozott egy emberrel, aki olvasta Shakespeare-t, egy
pillanatra minden egyébről megfeledkezett.
Az ellenőr vállat vont.
- Mert régi, ez a fő oka. Nincs szükségünk itt semmiféle régi dologra.
- Még akkor sem, ha gyönyörűek?
- Különösen akkor nem, ha gyönyörűek. A szépség vonzó, és mi nem
akarjuk, hogy az emberek régi dolgok iránt vonzódjanak. Azt akarjuk,
hogy az új dolgokat szeressék.
- De az új dolgok olyan ostobák és rémesek! Ezek a darabok, amelyek
semmi egyébről nem szólnak, mini ide-oda szálló helikopterekről és
arról, hogy az ember érzi, hogyan csókolóznak. - Elfintorodott. –
Kecskék és majmok! - Csak Othello kifejezésével tudott megfelelő szót
találni megvetésére és gyűlöletére.
- Mindenesetre szép, szelíd állatok - mormogta az ellenőr mintegy
zárójelben.
- Miért nem engedi, hogy helyette az Othellót nézzék meg?
- Megmondtam önnek: régi. Különben sem értenék meg. Igen, ez igaz
lehetett. Emlékezett rá, Helmholtz hogyan nevetett a Rómeó és Júlián.
- Nos hát - mondta egy kis szünet után –, akkor valami olyasmit, mint
az Othello, amit megértenek.
- Pontosan ilyesmit akartunk mindnyájan írni - mondta Helmholtz,
megtörve a hosszú csendet.
- És ez az, amit sosem fognak megírni - mondta az ellenőr. - Mert ha
igazán olyan lenne, mint az Othello, senki sem tudná megérteni,
bármilyen új is lenne. És ha új lenne, valószínűleg nem is lehetne
olyan, mint az Othello.
- Miért nem?
- Igen, miért nem? - ismételte Helmholtz. Ő is kezdte elfelejteni a
helyzet kellemetlen körülményeit. Csak az izgalomtól és a figyelemtől
elzöldült Bernard nem felejtette el, a többiek viszont nem törődtek
vele. - Miért nem?
- Mert a világunk nem ugyanaz, mint Othello világa volt. Acél nélkül
nem lehet tragacsokat gyártani, és nem lehet tragédiákat előállítani
társadalmi instabilitás nélkül. Az emberek boldogok, megkapják, amit
akarnak, és sohasem akarják azt, amit nem kapnak meg. Jól élnek,
biztonságban vannak, sohasem betegek, nem félnek a haláltól, derűs
tudatlanságban élnek, mit sem sejtve a szenvedélyekről vagy az
öregségről. Nincsenek megverve anyákkal és apákkal, nincsen feleségük
vagy gyerekük vagy szerelmesük, akik miatt erős érzelmeik
keletkezhetnének; úgy vannak kondicionálva, hogy gyakorlatilag nem is
tudnak másként viselkedni, mint ahogy viselkedniük kell. És ha bármi
rosszul sikerülne, még mindig ott van a szóma. Maga meg odamegy, és
kidobja az ablakon a szabadság nevében, Vadember úr. Szabadság! Az
ellenőr nevetett. - Azt várja a Deltáktól, hogy tudják, mi a szabadság!
És most azt várja tőlük, hogy megértsék az Othellót! Édes fiam!
A Vadember kis ideig hallgatott.
- Akkor is - mondta makacsul -, az Othello jó, az Othello jobb, mint
azok a tapiműsorok.
- Hát persze hogy jobb - értett egyet az ellenőr. - De ezt az árat meg
kell fizetnünk a stabilitásért. Választanunk kell a boldogság és
aközött, amit az emberek magas művészetnek szoktak nevezni. Mi
feláldoztuk a magas művészetet. Helyette van tapink és illatorgonánk.
- De hát nem jelentenek semmit.
- Önmagukat jelentik; egy csomó kellemes érzéki élményt jelentenek a
közönség számára.
- De hát ezeket a történeteket... ezeket idióták mondják.
Az ellenőr nevetett.
- Nem valami udvarias a barátjával, Mr. Watsonnal szemben. Ő az egyik
legjobb érzelmi manipulációs mérnökünk...
- Csakhogy igaza van - mondta Helmholtz rosszkedvűen. - Mert tényleg
hülyeség. Írni, amikor az embernek nincs semmi mondanivalója...
- Pontosan. De ehhez van szükség a leghatalmasabb találékonyságra. Az
abszolút legkisebb mennyiségű acélból készítünk tragacsokat, illetve
művészi alkotásokat, amelyek gyakorlatilag semmiről sem szólnak, csupán
puszta képzetek. A Vadember a fejét rázta.
- Ez az egész számomra rettenetesnek látszik.
- Hát persze hogy annak látszik. A tényleges boldogság mindig
meglehetősen ocsmánynak tűnik, összehasonlítva a nyomorúságot
túlkompenzáló előnyökkel. És persze a stabilitás közel sem olyan
látványos, mint az instabilitás. És a megelégedettségnek nincs semmi
olyan vonzereje, mint a balszerencse elleni kemény küzdelemnek; nincs
benne a kísértéssel folytatott harc festőisége, sem a szenvedély és
kétely végzetes győzelmével nem érhet fel. A boldogság sohasem
nagyszerű.
- Azt hiszem, nem - mondta a Vadember némi szünet után. - De kell, hogy
olyan csúf legyen, mint ezek az ikrek? - Kezét elhúzta szeme előtt,
mintha megpróbálná eltörölni az emlékezetében felbukkanó képet a
szerelőpadok melletti ikertörpék soraival, a brentfordi egysínű állomás
bejáratánál sorban álló ikernyájakkal, a Linda halálos ágya körül
nyüzsgő emberférgekkel s támadóinak végtelenül ismétlődő arcával.
Rápillantott bekötözött bal kezére, és összerázkódott. Borzasztó!
- De milyen hasznos! Megértem, hogy nem tetszenek önnek a mi
Bokanovsky-csoportjaink, de biztosíthatom arról, ők képezik azt az
alapot, amire minden egyéb épül. Ők az a giroszkóp, amely stabilizálja
a rakéta-repülőgépet egyenes pályáján. - A mély hang izgalmasan
vibrált, a gesztikuláló kéz magába ölelte a teljes világmindenséget és
az ellenállhatatlanul száguldó gépeket. Mustapha Mond szónoklata
valósággal szintetikus zenei magaslatokba szárnyalt.
- Azon gondolkodtam - mondta a Vadember –, miért van egyáltalán
szükségük rájuk, ha az ember azt látja, hogy azokból a palackokból
bármilyen embert tudnak csinálni. Miért nem csinálnak mindenkiből dupla
Alfa-pluszt, ha egyszer megtehetnék?
Mustapha Mond nevetett.
- Mert nem vágyunk arra, hogy elvágják a torkunkat - felelte. - Mi
hiszünk a boldogságban és a stabilitásban. Egy Alfákból álló társadalom
nem is lehetne más, mint instabil és nyomorúságos. Képzeljen el egy
Alfákkal dolgoztató gyárat, vagyis önálló, független egyéneket, akik jó
genetikai alapokkal rendelkeznek, és úgy kondicionálták őket, hogy
képesek legyenek (bizonyos határok között) a szabad választásra és
felelősségvállalásra. Képzelje csak el! - ismételte.
A Vadember megpróbálta elképzelni, nem túl nagy sikerrel.
- Ez abszurditás. Egy Alfa-lefejtésű és Alfa-kondicionálású ember
megőrülne, ha Epszilon-félmajmok munkáját kellene ellátnia;
megbolondulna, vagy kezdené összetörni a dolgokat. Az Alfák tökéletesen
beilleszthetők a társadalomba, de csak azzal a feltétellel, hogy
Alfa-jellegű munkát végeztetünk velük. Csak egy Epszilontól várható el,
hogy Epszilon-jellegű önfeláldozásra legyen hajlandó, s csupán azért,
mert számára ez egyáltalán nem jelent önfeláldozást: ők a legkisebb
ellenállás útját követik. Az Epszilon számára kondicionálása már
lefektette a síneket, amelyeken futnia kell. Nem tehet róla: sorsa
előre meg van határozva. Még a lefejtés után is mintegy benne van még
mindig a lombikban - az infantilis és embrionális fixációk láthatatlan
palackjában. Persze mindegyikünk - folytatta az ellenőr töprengve - egy
palackba zárva éli le az életét. De ha történetesen Alfák vagyunk, a
palackjaink, viszonylagos értelemben, hatalmasak. Állandóan
szenvednénk, ha szűkebb térbe zárnának bennünket. Nem lehet felsőbb
kasztból származó pezsgőpótlót alacsonyabb kasztból származó palackokba
tölteni. Ez elméletileg nyilvánvaló. De a tényleges gyakorlatban is
bebizonyosodott. A ciprusi kísérlet eredménye meggyőző volt.
- Mi volt az? - kérdezte a Vadember. Mustapha Mond mosolygott.
- Nos, ha tetszik, nevezhetjük újrapalackozási kísérletnek is. F. után
473-ban kezdődött. Az ellenőrök kiürítették Ciprus szigetét minden
létező lakójától, és betelepítették Alfáknak egy különlegesen
előkészített, huszonkétezer fős csoportjával. Minden mezőgazdasági és
ipari felszereléssel ellátták őket, aztán hagyták, hogy saját maguk
vegyék kézbe a sorsukat. Az eredmény pontosan beteljesítette az összes
elméleti jóslatot. A földet nem művelték meg megfelelően, sztrájkok
voltak az összes gyárban, a törvényeket semmibe vették, a parancsoknak
nem engedelmeskedtek, az összes ember, akit alacsonyabban minősített
munkára osztottak be, folytonosan magasabban minősített munkahelyért
intrikált, s minden magasabb beosztású ember ellenakciókat szervezett,
hogy mindenáron ott maradhassanak, ahol éppen voltak. Hat éven belül
már első osztályú kis polgárháború dúlt közöttük. Amikor a
huszonkétezerből tizenkilencezret már megöltek, az életben maradtak
kivétel nélkül kérvénnyel fordultak a világellenőrökhöz, hogy vegyék
ismét kezükbe a sziget kormányzását. Ami meg is történt. És ez volt a
vége az egyetlen Alfa-társadalomnak, amelynek a világ valaha is
szemtanúja volt.
A Vadember nagyot sóhajtott.
- A népesség optimális megoszlását - mondta Mustapha Mond - a jéghegy
modelljével szemléltethetjük: nyolckilencede a vízvonal alatt van,
egykilencede fölötte.
- És a vízvonal alatt levők boldogok?
- Boldogabbak, mint fölötte. Boldogabbak, mint a maga barátja itt
például. - Rámutatott.
- A szörnyű munka ellenére?
- Szörnyű? Ők nem találják annak. Sőt ellenkezőleg, szeretik. Mert
könnyű, mert gyerekjáték. Nem erőlteti meg sem az agyat, sem az
izmokat. Hét és fél órás enyhe, nem kimerítő munka, aztán a
szómafejadag és szórakozás és korlátlan párosodás és a tapiműsorok. Mi
többre vágyhatnának még? Igaz - tette hozzá -, kérhetnék a munkaidő
rövidítését. És természetesen meg is adhatnánk nekik a rövidebb
munkanapot. Technikailag teljesen egyszerű volna az összes alacsonyabb
kasztbeli számára, lecsökkenteni a munkaidőt napi három-négy órára. De
boldogabbak lennének ettől? Nem, nem lennének. Kísérletet tettek erre
több mint másfél évszázada. Egész Írországban biztosították a napi
négyórás munkaidőt. Mi lett az eredménye? Nyugtalanság és a
szómafogyasztás nagymértékű növekedése, ez volt minden. Az a három és
fél óra külön szabadidő annyira távol állott a boldogság
elősegítésétől, hogy az emberek úgy érezték, azt is ki kell pihenniük.
A Találmányi Hivatalt elárasztották munkakönnyítő eljárások terveivel.
Sok-sok ezerrel. - Mustapha Mond nagyvonalúan legyintett. - És miért
nem ültetjük át őket a gyakorlatba? A dolgozók érdekében; nem lenne
egyéb kegyetlenségnél, ha túlságosan sok szabadidőt zúdítanánk rájuk.
Ugyanez a helyzet a mezőgazdasággal. Szintetikus úton elő tudnánk
állítani minden, élelmiszert, az utolsó morzsáig, ha akarnánk. De nem
akarjuk. A legjobb, ha a népesség egyharmadát a földek közelében
tartjuk. A saját érdekükben - mert tovább tart, amíg a földeken
termelik meg az élelmiszert, mint ha gyárakban tennék. Különben is
gondolnunk kell a stabilitásunkra. Nem akarunk semmiféle változást.
Minden változás a stabilitást fenyegeti. Ez a másik oka annak, hogy
olyan óvatosak vagyunk az új találmányok alkalmazásával. Minden
felfedezés a tiszta tudományok terén potenciálisan felforgató jellegű;
még a tudományt is időnként úgy kell kezelnünk, mint lehetséges
ellenséget. Igen, még a tudományt is.
Tudomány? A Vadember a homlokát ráncolta. Ismerte ezt a szót. De hogy
pontosan mit jelent, azt nem tudta volna megmondani. Shakespeare és a
puebló vénei sosem említették a tudományt, és Lindától csupán a
leghomályosabb célzásokra tehetett szert: a tudomány olyasvalami,
amivel helikoptereket csinálnak, valami, amitől nevetni kell a
gabonatáncok idején, valami, ami megakadályozza, hogy az ember ráncos
legyen, és elveszítse fogait. Kétségbeesetten erőlködött, hogy
megértse, mire gondol az ellenőr.
- Igen - mondta Mustapha Mond -, ez egy másik tétel a stabilitás
árában. Nemcsak a művészet összeférhetetlen a boldogsággal; a tudomány
is az. A tudomány veszélyes, tehát a leggondosabban meg kell
láncolnunk, és szájkosarat kell rá tennünk.
- Micsoda? - mondta Helmholtz megdöbbenve. - De hát mi folyton azt
hajtogatjuk, hogy a tudomány minden. Hipnopédiai közhely!
- Hetenként háromszor, tizenháromtól tizenhét éves korig - vetette
közbe Bernard.
- És mindaz a tudományos propaganda, amit a kollégiumban folytatunk...
- Igen, de miféle tudomány az? - kérdezte Mustapha Mond gúnyosan. -
Önöknek nem volt tudományos képzésük, úgyhogy önök ezt nem tudják
megítélni. Én valamikor meglehetősen jó fizikus voltam. Túl jó; elég jó
ahhoz, hogy rádöbbenjek: az egész tudományunk csupán egy szakácskönyv,
azzal az ortodox elmélettel a főzést illetően, hogy senkinek sem szabad
kérdéseket feltenni, s egy sor recept, amelyhez senki sem tehet hozzá
újat, csak a főszakács különleges engedélyével. Most én vagyok a
főszakács. De valamikor kíváncsiskodó ifjú kukta voltam. Elkezdtem
főzőcskézni a saját szakállamra. Nem ortodox főzőcske volt, illegális
főzőcske. Valójában egy kis valódi tudomány. - Elnémult.
- És mi történt? - kérdezte Helmholtz Watson. Az ellenőr felsóhajtott.
- Majdnem ugyanaz, ami magukkal is történni fog, fiatalemberek. Majdnem
egy szigetre küldtek.
2008-01-11
